A kutatók e cél eléréséhez olyan megközelítést javasolnak, aminek a középpontjában a felmelegedés által leginkább érintett tájak azon területei állnak, melyek a legkevésbé vannak kitéve a kedvezőtlen klimatikus változásoknak. Ezeket a területeket menedékhelynek vagy refúgiumnak hívja a szakma. A refúgiumok sajátos klimatikus adottságaik révén hosszú időn keresztül (akár évezredeken át) képesek közel állandó feltételeket biztosítani (pl. hűvösebb mikroklímát, nedvesebb talajt), így a refúgiumokban bizonyos fajok populációi fennmaradhatnak annak ellenére is, hogy a környező tájban jelentős klimatikus változások mentek végbe. Ez a fajmegőrző képesség a földi biodiverzitás fennmaradása szempontjából kiemelkedő jelentőségű, ugyanis a különböző tájak refúgiumai számos – akár az emberiség számára is kulcsfontosságú – faj fennmaradását segíthetik a jövőben. Ilyen potenciális refúgiumok Magyarországon például a mély völgyek, a karsztterületek töbrei, az északi kitettségű hegyoldalak lejtői, az alföldi homokhátságok buckaközi mélyedései vagy az alföldi folyókat kísérő nedvesebb talajú területek. A témával foglalkozó kutatók döntő többsége egyetért abban, hogy a refúgiumok a jelenlegi felmelegedés során is kulcsszerepet fognak játszani a Föld biodiverzitásának megőrzésében.

Ködben úszó töbörmező a Bükk-fennsíkon. A bükki gyepes töbrök számos magashegységi növényfaj számára refúgiumként szolgálnak. (fotó: Li Gábor)

Az ökológia és evolúcióbiológia tudományának egyik legrangosabb folyóiratában, a Trends in Ecology and Evolution folyóiratban publikált közleményben a kutatók egy új keretrendszert dolgoztak ki, amely segíti a klímaváltozásra érzékeny tájakban előforduló refúgiumok azonosítását, védelmét és helyreállítását, valamint ha szükséges, új refúgiumok kialakítását. A szerzők ezzel egy alternatívát is kínálnak az olyan hagyományos megőrzési stratégiákkal szemben (illetve azok kiegészítéseként), melyek középpontjában az állandó – vagy közel állandó – határok által kijelölt és jogszabályok alapján védelmet élvező területek állnak. E „hagyományos” védett területek ugyanis nem minden esetben képesek megfelelő módon mérsékelni a klimatikus változások negatív következményeit (pl. az extrém szárazságok, a hőhullámok és a tüzek kedvezőtlen hatásait). A korábbinál tehát gyakorlatiasabb megközelítésre van szükség, vagyis a klímaváltozás kedvezőtlen hatásaival szemben leginkább sérülékeny tájakban mielőbb azonosítani kell azokat a területeket (ezek lehetnek kisebb és nagyobb kiterjedésű területek egyaránt), amelyeket legkevésbé érint a hőmérséklet emelkedése és az aszály, vagyis amelyek a legnagyobb esélyt biztosítják több faj számára is a hosszútávú fennmaradáshoz. Idővel azonban még ezeknek a területeknek is csökkenhet az ellenálló képessége (ún. „refugiális kapacitása”), ezért bizonyos esetekben emberi beavatkozásra is szükség lehet, hogy a veszélyeztetett fajokat megőrizhessük. Például olyan extrém esetek is előfordulhatnak, amikor a több hónapig tartó és szélsőségesen száraz időszakok során a refúgiumokban előforduló veszélyeztetett fafajok egyedeinek mérsékelt öntözésére is szükség lehet (pl. az Eucalyptus macrorhyncha nevű eukaliptuszfaj elszigetelt populációja esetében Dél-Ausztráliában). Erdős tájakban ezeknek a területeknek a fajmegőrző képességét nagyban segítheti az is, ha a refúgiumokban és azok környékén az erdőállomány lombkoronájának zártságát megőrizzük. Ezeknek a beavatkozásoknak a szükségessége és mértéke tehát nagyban függ attól, hogy az adott refúgium mennyi ideig és milyen mértékben képes mérsékelni a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait.

Hűvös és párás mikroklímával rendelkező, páfrányfajokban gazdag töböralj a Mecsekben. (fotó: Li Gábor)

A publikáció egyik vezető szerzője, Dr. habil. Bátori Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Ökológiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

A publikáció a következő helyen érhető el: https://doi.org/10.1016/j.tree.2024.05.002